NEManya blogról
Évekig gondolkoztam rajta, hogy meg kellene írnom ezt a posztot, végül pedig évekig nem mertem. Aztán a folyamatos önfejlesztés és terápia eljuttatott arra a pontra, amikor ki tudom jelenteni, hogy a testem soha többé nem lesz szégyen tárgya számomra. Szóval akkor már meg is írhatnám...
NEM
Úgyis idén van a tízéves évfordulója annak a "csodálatos" eseménynek, amikor megerőszakoltak és most ne hüledezz, ne kezdj el sajnálni, hanem figyelj!
Az első regényemet – ami technikailag nagyon sok kívánnivalót hagy maga után – ventillációs jelleggel írtam pontosan erről a témáról és azzal az indíttatással, hogy megszabaduljak attól a rettentő sok indulattól. Így mertem csak csatornázni azt a sok-sok dühöt, ami felgyűlt bennem annak idején.
Most már egy sokkal szűrtebb, tisztított verziója van bennem mindannak, amit hosszú évekig éreztem. Erre jó ugyebár, hogy az ember beszél ilyesmiről, meg ha terapeutához jár. Megtanul tényszerűen, érzelmi töltöttség nélkül beszélni traumatikus élményekről. Ez pedig azért is jó, mert amikor egy nő nem hisztizik, akkor többen figyelnek rá. Toporzékolhatok, próbálhatom hangosan, agresszíven, abból úgyis csak az lesz, hogy csinálom a fesztivált.
Megkérdezted már magadtól, hogy vajon mit csinált az a lány, mennyire illegette magát, vagy milyen felelőtlen döntést hozott, hogy végül ez történt vele? Az jó, ha nem. Ha igen, akkor meg figyelj csak tovább.
Házibuli "haverokkal", belelöttyen a pezsibe a GHB, aztán a következő snitt az, hogy egy bevisz a szobába, kettő másik meg követ minket és nézi... Fogalmad sincs róla, milyen érzés, amikor felfogod, hogy mi történik veled és nem szeretnél a részese lenni, de nem tudsz tiltakozni sem, mert nem vagy ura a saját testednek. Az idegpályáid megbénulnak és az agyad képtelen parancsot adni arra, hogy fizikálisan, vagy akár csak verbálisan ellenkezz. Én azt kívánom, bárcsak úgy hatna a randidrog, mint ahogy azok képzelik el, akiknek fogalma sincs róla, hogy hogyan hat a randidrog. Mert nem üt ki, nem az van, hogy átalszod a mókát a faszba, hanem olyan, mintha harmadik személyként néznéd végig az egészet egy füstös helyiségben, betompult, de mégis éles érzékekkel.
Meg amúgy azt is kívánom, hogy bárcsak ne történt volna velem olyasmi, aminek hatására már nem tudok áldozatot hibáztatni azzal a szöveggel, hogy "én biztosan nem". Emlékszem a saját gőgös megnyilvánulásaimra egy-egy családon belüli, vagy nemi erőszakról szóló hír kapcsán, jaj mert én így aztán biztos nem, én tuti azt csinálnám, meg ezt. Aha. Én mindenkit óvaintenék az ellen, hogy tapasztalat híján nagyon határozottan állítson valamit egy olyan helyzetet illetően, amit inkább nem szeretne átélni. Az élet nagy tanítómester, szokás mondani.
Elkanyarodtam...
Szóval az a helyzet a GHB-val, hogy nem túl sokáig mutatható ki a szervezetben. Aztán amikor hajnalban magadhoz térsz és hívod anyádat, ő meg az igazságos rendszerbe vetett hitével felvértezve mondja, hogy menj azonnal a rendőrségre, nem számítasz arra, hogy a rendőrségen órákig váratnak, majd kétszer veszik fel a vallomásodat, belekötnek minden pontatlanságba, a faszik úgy néznek rád, hogy látod a szemükben az ítélkezést, a rendőrNŐ undorral a fején veteti le veled a bugyidat, visszacincálnak bejárni a helyszínt, megkérdőjelezik a szavahihetőségedet, mert éppen a narkóról lejőve elvéted a szoba irányát, kórházba még mindig nem küldenek el, aztán amikor mégis, nem vesznek tőled vért és még azon is meglepődnek, hogy nincsenek sérült szövetek, hát milyen nemi erőszak volt ez, mintha bazdmeg nem kellene bűnüldözési szervként tisztában lenniük azzal, hogy hogyan működik a GHB.
Életemben nem éreztem magam annyira megalázva.
Pár hét múlva végül nem azért vontam vissza a feljelentést, mert a fiúk egyöntetűen állították, hogy hazudok és beleegyeztem mindenbe (– hát ugye nem erőszak, ha nem tudja azt mondani, hogy nem). Azért vontam vissza a feljelentést, mert a budapesti nyolcadik kerületi rendőrkapitányságon a rendőrnő, aki sokadik alkalommal velem szemben ült, együttérzően közölte, hogy nem az van, hogy ő személy szerint nem hinne nekem, de ha én ezzel a dologgal tovább megyek, az őszinte vallomásomnak köszönhetően engem eljárás alá vonnak, mert elmondtam, hogy beleszívtam pár slukkot egy füves cigibe. Aztán mivel nincs semmiféle tárgyi bizonyíték, az is ellenem szól, hogy amíg sokkhatás alatt kikérdeztek, nem ismertem fel egyik fiút sem a rögtönzött mugshoton. Aztán ugye eleve négyen-öten vallanak ellenem, szóval... Na, húzhatom én ezt saccra két évig úgy, hogy az ő ügyvédeik engem ízekre szednek a tárgyalásokon, vagy lezárhatom, haladhatok tovább az életemmel és elfelejthetem az egészet.
Figyeltél, remélem. Figyelj még egy kicsit akkor.
Természetesen semmi sem titok, amit két embernél több tud, meg ugye én is hittem a transzparenciában és az igazságosságban, amiben az én naiv anyám is próbált, szóval hamar híre kelt a szülőfalum környékén is, hogy mi történt azzal a cédával (– ez lennék én). Voltak "barátaim", akiket módszeresen leépítettem, mert ők azt gondolták, hogy hazudok, mert hát a srácokat ők nem olyannak ismerték. Az ő tökéletes kis világképükbe nem fért bele, hogy valaki, akivel együtt nőttek fel, lányokat erőszakoljon. Jaj, hát nem olyan gyerek az a Vili! Elárulom, statisztikailag minden erőszaktevőről van legalább egy ember, aki azt gondolja, hogy ő nem olyan.
Sokat gondolkoztam azon, hogyan lehet, hogy néhány ótvaros perc kihasson egy ember életének megannyi aspektusára akár hosszú évekig. Az a helyzet, hogy az ilyesmit fel lehet dolgozni, túl lehet lépni rajta, de elfelejteni nem lehet, meg azt sem lehet, hogy az ember úgy csinál, mintha ez egyáltalán nem lenne rá hatással. És megmondom őszintén, és most figyelj igazán, hogy nem az a néhány ótvaros perc okozott nekem kurva keserű napokat.
Hanem az a beszédes arckifejezés, ami minden ember arcára kiült, aki nem hitt nekem. Legyen az gyerekkori pajtás, nőgyógyász vagy törzsőrmester, az ember sosem érzi magát annyira alantasnak, mint amikor egy traumaélmény után segítséget kér és segítségnyújtás helyett rányomják a "hazug" bélyeget a homlokára.
Azért is írtam meg ezt a posztot, mert megnéztem nemrég a Baby Raindeert a Netflixen, aztán láttam egy olyan hozzászólást, amiben a csaj közölte, hogy hát ő is szexuális abúzus áldozata volt, de neki gyanús, ha valaki így kiteszi ezt a kirakatba, mert ő bezzeg nem is beszél róla.
Te, akár átéltél hasonlót, akár nem, akkor most figyelj még egy kicsit:
Sohasem a te tiszted eldönteni, hogy egy áldozatnak hogyan "kellene" feldolgoznia a traumáját. Ha sorozatot akar belőle készíteni, ha edukációs és prevenciós jelleggel TED-talkot ad elő, ha dalba önti, vagy ha lerajzolja, ha eltáncolja, vagy verset ír... Teljesen mindegy. Egy dolog azonban nem egészséges: nem beszélni róla.
Úgyhogy itt van. Én most beszéltem. Nem azért, hogy sajnálj, hanem azért, hogy ha esetleg egy lány azzal megy oda hozzád, hogy figyu engem alighanem bedrogoztak és valaki akaratom ellenére belém nyomta a péniszét, akkor ne gondold már bazdmeg, hogy merő szórakozásból indítja el az egész lavinát. Baromira nem okoz ám örömet idegen, ötvenes fasziknak arról mesélni, hogy valaki hogyan nyitotta terpeszre a meztelen lábaidat, amíg te kábán röhögcséltél.
Az Unbelievable című sorozatban (szintén Netflix és zseniálisan dolgozza fel a témát) hangzik el az, hogy az áldozat kétszer vált abúzus áldozatává. Egyszer a tettes, egyszer pedig a rendőrség által.
Mérges vagyok, na. Nemcsak magamért, hanem minden lányért, aki valaha segítséget kért egy ilyen után, aztán mocskosabbnak érezte magát, miután kijött a kapitányságról, mint mielőtt bement oda. Nem olyan düh ez már, ami felemészt, ami álmatlan éjszakákat okoz, vagy ami valaha elveszi az étvágyamat. De düh, amitől talán sosem fogok megszabadulni. Együtt kell élnem vele, mint egy folyton visszatérő penészfolttal a sarokban.
Zárásként még elmondanám, hogy én egyébként bízom abban, hogy azok a srácok mára harmincas férfiként csak fele olyan alattomos emberek és, hogy akár csak egyetlen másodpercig életük folyamán éreztek valamiféle megbánást. Abban pedig még jobban bízom, hogy bárkinek, aki akkor, tíz évvel ezelőtt jelvényt viselt ott a nyolcadik kerületi rendőrkapitányságon, nincs most egy húszéves lánya, akinek valahol éppen GHB-t öntenek a poharába...
.
.
.
NEManya
forrás:fb
NEM
Úgyis idén van a tízéves évfordulója annak a "csodálatos" eseménynek, amikor megerőszakoltak és most ne hüledezz, ne kezdj el sajnálni, hanem figyelj!
Az első regényemet – ami technikailag nagyon sok kívánnivalót hagy maga után – ventillációs jelleggel írtam pontosan erről a témáról és azzal az indíttatással, hogy megszabaduljak attól a rettentő sok indulattól. Így mertem csak csatornázni azt a sok-sok dühöt, ami felgyűlt bennem annak idején.
Most már egy sokkal szűrtebb, tisztított verziója van bennem mindannak, amit hosszú évekig éreztem. Erre jó ugyebár, hogy az ember beszél ilyesmiről, meg ha terapeutához jár. Megtanul tényszerűen, érzelmi töltöttség nélkül beszélni traumatikus élményekről. Ez pedig azért is jó, mert amikor egy nő nem hisztizik, akkor többen figyelnek rá. Toporzékolhatok, próbálhatom hangosan, agresszíven, abból úgyis csak az lesz, hogy csinálom a fesztivált.
Megkérdezted már magadtól, hogy vajon mit csinált az a lány, mennyire illegette magát, vagy milyen felelőtlen döntést hozott, hogy végül ez történt vele? Az jó, ha nem. Ha igen, akkor meg figyelj csak tovább.
Házibuli "haverokkal", belelöttyen a pezsibe a GHB, aztán a következő snitt az, hogy egy bevisz a szobába, kettő másik meg követ minket és nézi... Fogalmad sincs róla, milyen érzés, amikor felfogod, hogy mi történik veled és nem szeretnél a részese lenni, de nem tudsz tiltakozni sem, mert nem vagy ura a saját testednek. Az idegpályáid megbénulnak és az agyad képtelen parancsot adni arra, hogy fizikálisan, vagy akár csak verbálisan ellenkezz. Én azt kívánom, bárcsak úgy hatna a randidrog, mint ahogy azok képzelik el, akiknek fogalma sincs róla, hogy hogyan hat a randidrog. Mert nem üt ki, nem az van, hogy átalszod a mókát a faszba, hanem olyan, mintha harmadik személyként néznéd végig az egészet egy füstös helyiségben, betompult, de mégis éles érzékekkel.
Meg amúgy azt is kívánom, hogy bárcsak ne történt volna velem olyasmi, aminek hatására már nem tudok áldozatot hibáztatni azzal a szöveggel, hogy "én biztosan nem". Emlékszem a saját gőgös megnyilvánulásaimra egy-egy családon belüli, vagy nemi erőszakról szóló hír kapcsán, jaj mert én így aztán biztos nem, én tuti azt csinálnám, meg ezt. Aha. Én mindenkit óvaintenék az ellen, hogy tapasztalat híján nagyon határozottan állítson valamit egy olyan helyzetet illetően, amit inkább nem szeretne átélni. Az élet nagy tanítómester, szokás mondani.
Elkanyarodtam...
Szóval az a helyzet a GHB-val, hogy nem túl sokáig mutatható ki a szervezetben. Aztán amikor hajnalban magadhoz térsz és hívod anyádat, ő meg az igazságos rendszerbe vetett hitével felvértezve mondja, hogy menj azonnal a rendőrségre, nem számítasz arra, hogy a rendőrségen órákig váratnak, majd kétszer veszik fel a vallomásodat, belekötnek minden pontatlanságba, a faszik úgy néznek rád, hogy látod a szemükben az ítélkezést, a rendőrNŐ undorral a fején veteti le veled a bugyidat, visszacincálnak bejárni a helyszínt, megkérdőjelezik a szavahihetőségedet, mert éppen a narkóról lejőve elvéted a szoba irányát, kórházba még mindig nem küldenek el, aztán amikor mégis, nem vesznek tőled vért és még azon is meglepődnek, hogy nincsenek sérült szövetek, hát milyen nemi erőszak volt ez, mintha bazdmeg nem kellene bűnüldözési szervként tisztában lenniük azzal, hogy hogyan működik a GHB.
Életemben nem éreztem magam annyira megalázva.
Pár hét múlva végül nem azért vontam vissza a feljelentést, mert a fiúk egyöntetűen állították, hogy hazudok és beleegyeztem mindenbe (– hát ugye nem erőszak, ha nem tudja azt mondani, hogy nem). Azért vontam vissza a feljelentést, mert a budapesti nyolcadik kerületi rendőrkapitányságon a rendőrnő, aki sokadik alkalommal velem szemben ült, együttérzően közölte, hogy nem az van, hogy ő személy szerint nem hinne nekem, de ha én ezzel a dologgal tovább megyek, az őszinte vallomásomnak köszönhetően engem eljárás alá vonnak, mert elmondtam, hogy beleszívtam pár slukkot egy füves cigibe. Aztán mivel nincs semmiféle tárgyi bizonyíték, az is ellenem szól, hogy amíg sokkhatás alatt kikérdeztek, nem ismertem fel egyik fiút sem a rögtönzött mugshoton. Aztán ugye eleve négyen-öten vallanak ellenem, szóval... Na, húzhatom én ezt saccra két évig úgy, hogy az ő ügyvédeik engem ízekre szednek a tárgyalásokon, vagy lezárhatom, haladhatok tovább az életemmel és elfelejthetem az egészet.
Figyeltél, remélem. Figyelj még egy kicsit akkor.
Természetesen semmi sem titok, amit két embernél több tud, meg ugye én is hittem a transzparenciában és az igazságosságban, amiben az én naiv anyám is próbált, szóval hamar híre kelt a szülőfalum környékén is, hogy mi történt azzal a cédával (– ez lennék én). Voltak "barátaim", akiket módszeresen leépítettem, mert ők azt gondolták, hogy hazudok, mert hát a srácokat ők nem olyannak ismerték. Az ő tökéletes kis világképükbe nem fért bele, hogy valaki, akivel együtt nőttek fel, lányokat erőszakoljon. Jaj, hát nem olyan gyerek az a Vili! Elárulom, statisztikailag minden erőszaktevőről van legalább egy ember, aki azt gondolja, hogy ő nem olyan.
Sokat gondolkoztam azon, hogyan lehet, hogy néhány ótvaros perc kihasson egy ember életének megannyi aspektusára akár hosszú évekig. Az a helyzet, hogy az ilyesmit fel lehet dolgozni, túl lehet lépni rajta, de elfelejteni nem lehet, meg azt sem lehet, hogy az ember úgy csinál, mintha ez egyáltalán nem lenne rá hatással. És megmondom őszintén, és most figyelj igazán, hogy nem az a néhány ótvaros perc okozott nekem kurva keserű napokat.
Hanem az a beszédes arckifejezés, ami minden ember arcára kiült, aki nem hitt nekem. Legyen az gyerekkori pajtás, nőgyógyász vagy törzsőrmester, az ember sosem érzi magát annyira alantasnak, mint amikor egy traumaélmény után segítséget kér és segítségnyújtás helyett rányomják a "hazug" bélyeget a homlokára.
Azért is írtam meg ezt a posztot, mert megnéztem nemrég a Baby Raindeert a Netflixen, aztán láttam egy olyan hozzászólást, amiben a csaj közölte, hogy hát ő is szexuális abúzus áldozata volt, de neki gyanús, ha valaki így kiteszi ezt a kirakatba, mert ő bezzeg nem is beszél róla.
Te, akár átéltél hasonlót, akár nem, akkor most figyelj még egy kicsit:
Sohasem a te tiszted eldönteni, hogy egy áldozatnak hogyan "kellene" feldolgoznia a traumáját. Ha sorozatot akar belőle készíteni, ha edukációs és prevenciós jelleggel TED-talkot ad elő, ha dalba önti, vagy ha lerajzolja, ha eltáncolja, vagy verset ír... Teljesen mindegy. Egy dolog azonban nem egészséges: nem beszélni róla.
Úgyhogy itt van. Én most beszéltem. Nem azért, hogy sajnálj, hanem azért, hogy ha esetleg egy lány azzal megy oda hozzád, hogy figyu engem alighanem bedrogoztak és valaki akaratom ellenére belém nyomta a péniszét, akkor ne gondold már bazdmeg, hogy merő szórakozásból indítja el az egész lavinát. Baromira nem okoz ám örömet idegen, ötvenes fasziknak arról mesélni, hogy valaki hogyan nyitotta terpeszre a meztelen lábaidat, amíg te kábán röhögcséltél.
Az Unbelievable című sorozatban (szintén Netflix és zseniálisan dolgozza fel a témát) hangzik el az, hogy az áldozat kétszer vált abúzus áldozatává. Egyszer a tettes, egyszer pedig a rendőrség által.
Mérges vagyok, na. Nemcsak magamért, hanem minden lányért, aki valaha segítséget kért egy ilyen után, aztán mocskosabbnak érezte magát, miután kijött a kapitányságról, mint mielőtt bement oda. Nem olyan düh ez már, ami felemészt, ami álmatlan éjszakákat okoz, vagy ami valaha elveszi az étvágyamat. De düh, amitől talán sosem fogok megszabadulni. Együtt kell élnem vele, mint egy folyton visszatérő penészfolttal a sarokban.
Zárásként még elmondanám, hogy én egyébként bízom abban, hogy azok a srácok mára harmincas férfiként csak fele olyan alattomos emberek és, hogy akár csak egyetlen másodpercig életük folyamán éreztek valamiféle megbánást. Abban pedig még jobban bízom, hogy bárkinek, aki akkor, tíz évvel ezelőtt jelvényt viselt ott a nyolcadik kerületi rendőrkapitányságon, nincs most egy húszéves lánya, akinek valahol éppen GHB-t öntenek a poharába...
.
.
.
NEManya
forrás:fb
