Nincs itt semmi probléma?

Ha már nincsenek erényes és hívő emberek, mert szemetet fújtak össze az idők jelei és szelei, legalább a természetellenes perverzióktól terheltektől kellene óvakodni a vezetők és tanítók kiválasztásánál. Mert ők az állapotukkal járó elsötétülés folytán már képtelenek a valóságnak megfelelően értékelni, sőt a logika szabályait sem értik. Így ha mégis őket nevezik ki, könnyen olyan tanítóhivatali dokumentum jelenhet meg, amelynek már a címe és első mondata is súlyos tévedés. Ahogy most is történt. Többek között erről a tévedésről szól Edward Feser írásának részlete. Ajánlom azoknak, akik az eretnekségek sorjázásába belefáradva a “csak a jót nézzük benne” alapelvet hirdetve nem akarnak tudomást venni a valóságról.

A Hittani Dikasztérium (DDF) közzétette a Dignitas Infinita című nyilatkozatot az emberi méltóságról.  Én is legalább annyira belefáradtam abba, hogy mára már megszokottá vált a Vatikán által kiadott új dokumentumokat kifogásolni, mint bárki más.  De ha valóban vannak hibák, akkor nem az azt szóvátevőt kellene hibáztatnunk.  És ez a legutóbbi dokumentum két komoly problémát is tartalmaz: az egyiket az alaptételében, a másikat pedig az abból levont bizonyos következtetésben.

A halálbüntetés

Az utóbbival kezdve sietve jegyzem meg, hogy a következtetéseinek többsége nem kifogásolható. Ezek egyszerűen csak megismétlik az abortuszról, az eutanáziáról, a szegényekkel és a migránsokkal szembeni kötelezettségeinkről stb. szóló régóta fennálló katolikus tanítást.  A dokumentum különösen hasznos és bátor a béranyaság és a gender-elmélet határozott elítélésében, ami nem fog elismerést kivívni azoktól a progresszívektől, akik a pápát gyakran vádolják azzal, hogy túlságosan megalkuvó.

Vannak más részek is, amelyek problematikusabbak, de azok talán leginkább pontatlanságként, nem pedig újdonságként értelmezhetők.  Például azt állítják, hogy “manapság nagyon nehéz a korábbi évszázadokban kidolgozott racionális kritériumokra hivatkozni, hogy az “igazságos háború” lehetőségéről beszéljünk“. Úgy tűnhet, hogy ez a hagyományos tanítás megfordításának kezdetét jelzi, amelyet nemrég még a legutóbbi Katekizmus is megismételt. A Dignitas Infinita azonban “megerősíti az önvédelemhez való elidegeníthetetlen jogot és a felelősséget, hogy megvédjük azokat, akiknek az életét veszély fenyegeti“, vagyis olyan témaköröket, amelyeket az igazságos háború doktrínájának közelmúltbeli nyilatkozatai már kiemeltek.

Az egyik kétségkívül súlyosan problematikus következtetés, amelyet a Dignitas Infinita kulcsfontosságú előfeltevéséből levon, a halálbüntetésre vonatkozik.  Ferenc pápa már rendkívül közel került ahhoz, hogy a halálbüntetést eredendően erkölcstelennek nyilvánítsa, amikor 2018-ban átírta a Katekizmust, így az most azt mondja, hogy “a halálbüntetés elfogadhatatlan, mert támadást jelent a személy sérthetetlensége és méltósága ellen“.

Ez azonban még nyitva hagyta ama értelmezés lehetőségét, hogy a személy sérthetetlensége és méltósága elleni támadásról akkor lehet szó, ha nem állnak fenn bizonyos körülmények, mint például ha gyakorlatilag lehetetlen másokat megvédeni az elkövetőtől anélkül, hogy az illetőt kivégeznék (még ha ez az értelmezés kissé erőltetett is).  Az új DDF-dokumentum ennél tovább megy, és egyenesen kijelenti, hogy “a halálbüntetés… sérti minden ember elidegeníthetetlen méltóságát, függetlenül a körülményektől“.

Ez egyszerűen nem egyeztethető össze a Szentírással és az ebben a kérdésben Ferenc pápa előtt megszólaló összes pápa következetes tanításával.  Ide tartozik II. Szent János Pál pápa is, annak ellenére, hogy ő közismerten ellenezte a halálbüntetést.  János Pál az Evangelium Vitae-ben ezt tanította:

„A büntetésnek… nem szabad az elkövető kivégzésének végletéig elmennie, kivéve, ha az feltétlenül szükséges: más szóval, ha a társadalom védelme másképp nem lenne lehetséges. Ma azonban a büntetés-végrehajtás szervezetének folyamatos javulása következtében az ilyen esetek nagyon ritkák,  ha egyáltalán még léteznek.”

A Katekizmus eredeti, II. János Pál által kihirdetett változata pedig kimondta:

„A törvényes közhatalomnak joga és kötelessége a vétség súlyosságával arányos büntetés kiszabása. (2266)” (“Az Egyház hagyományos tanítása — a tettes kilétének és felelősségének teljes bizonyítását föltételezve — nem zárja ki a halálbüntetéshez folyamodást olyan esetekben, amikor ez az egyetlen járható út az emberek életének hatékony megvédésére a jogtalan támadóval szemben” (2267))

Röviden, II. János Pál (akárcsak a Szentírás és minden korábbi pápa, aki a témában megnyilatkozott) úgy vélte, hogy bizonyos körülmények igazolhatják a halálbüntetést, míg Ferenc pápa most azt tanítja, hogy semmilyen körülmény nem igazolhatja a halálbüntetést.  Ez teljes ellentmondás. 

Nos, Joseph Bessette és én, az Ember által ontassék vére: A halálbüntetés katolikus védelme című könyvünkben kimutattuk, hogy a halálbüntetés elvi legitimitását valójában a Szentírás és az Egyház hagyománya tévedhetetlenül tanítja.  Ezt az állítást más alkalmakkor is alátámasztottam, például ebben a cikkben.  Ezért, ha Ferenc pápa valóban azt tanítja, hogy a halálbüntetés eredendően helytelen, akkor egyértelmű, hogy ő az, aki téved, nem pedig a Szentírás és a korábbi pápák.

Ha Ferenc pápa védelmezői ezt tagadják, akkor logikusan kötelesek azt állítani, hogy ezek a korábbi pápák tévedtek.  Akárhogy is, valamelyik pápa tévedett, így Ferenc pápa védelmezőinek nem lesz értelme úgy tenni, mintha egyszerűen csak a pápai tanítóhivatali tekintélyt védenék. Ferenc pápát védeni annyi, mint elutasítani a korábbi pápák tanítását; a korábbi pápákat védeni annyi, mint elutasítani Ferenc pápa tanítását.  Nem lehet mindkettőt egyidejűleg védeni.

Ez semmiképpen sem ellentétes a pápai tévedhetetlenség tanításával, mert az az ex cathedra definíciókra vonatkozik, és semmi, amit Ferenc pápa mondott, nem minősül ilyen definíciónak (amint azt Fernández bíboros, a DDF prefektusa kifejezetten elismerte).  De cáfolja azokat, akik azt állítják, hogy minden pápai tanítás a hitről és erkölcsről tévedhetetlen, és azokat, akik azt állítják, hogy még ha nem is minden ilyen tanítás tévedhetetlen, egyetlen pápa sem tanított ténylegesen tévedést.  A Dignitas Infinita már csak ezért is történelmi jelentőségű dokumentum, bár nem olyan okokból, mint ahogyan Ferenc pápa vagy Fernández bíboros gondolta volna.

A méltóság és a halálbüntetés

A másik probléma a dokumentummal – mint mondtam – a premisszával kapcsolatos, amellyel kezdődik.  Erre az alaptételre a címében is utal, és a nyitó sorokban a következőképpen fogalmaz:

Minden emberi személy végtelen méltósággal rendelkezik, amely elidegeníthetetlenül a lényében rejlik, és amely érvényesül minden körülmény, állapot vagy helyzet ellenére, amellyel a személy valaha is találkozhat.  Ez az elv, amely már pusztán az értelem által is teljes mértékben felismerhető, az emberi személy elsőbbségének és az emberi jogok védelmének alapja… [Így] az Egyház… mindig ragaszkodik “az emberi személy primátusához és méltóságának minden körülményen túli védelméhez“.

Ennek a szakasznak a legmegdöbbentőbb része – sőt, azt mondanám, hogy a legsokkolóbb része – az az állítás, hogy az emberi méltóság végtelen.  Erre még visszatérek, de előbb vizsgáljuk meg tanításának más aspektusait. 

A nyilatkozat azt sugallja, hogy ez a méltóság magából az emberi természetből következik, nem pedig a kegyelemből.  Erre utal az, hogy ez a méltóság egyedül az értelem által teljes mértékben megismerhető (szemben a különleges isteni kinyilatkoztatással).  Inkább ontológiai, mintsem szerzett természetű, inkább azt tükrözi, hogy az ember milyen, mintsem azt, hogy mit tesz.  Ezért nem veszhet el, bármit is tesz az ember, “minden körülményben, állapotban vagy helyzetben, amellyel az ember valaha is találkozik”.  És még egyszer: az emberi méltóságról, amelyről ily módon azt mondják, hogy az emberi lények rendelkeznek, azt is állítják, hogy természeténél fogva végtelen.

Nem meglepő tehát, hogy a Nyilatkozat később a halálbüntetésről is azt mondja, amit mond.  Ferenc pápa katekizmusának felülvizsgálata szerint a halálbüntetés “támadás a személy sérthetetlensége és méltósága ellen”.  A Dignitas Infinita azonban azt mondja, hogy ez a méltóság “minden körülményben, állapotban vagy helyzetben, amellyel a személy valaha is találkozhat” fennáll.  Ez azt jelenti, hogy megmarad, függetlenül attól, hogy milyen gonoszságot követett el a személy, és függetlenül attól, hogy mennyire veszélyes másokra.

Ha tehát “mindig ragaszkodnunk kell… az emberi személy elsőbbségéhez és méltóságának minden körülményen túli védelméhez”, akkor ebből az következne, hogy a halálbüntetés minden körülmények között megengedhetetlen lenne.

Ez már önmagában is azt jelenti, hogy a Nyilatkozat előfeltevéseivel valami nincs rendben.  Ugyanis a Szentírás és minden korábbi pápa tévedhetetlen tanítása szerint a halálbüntetés bizonyos körülmények között igazolható lehet.  Ha tehát a Nyilatkozat emberi méltóságról szóló tanítása mást sugall, akkor ez a tanítás a hibás, nem pedig a Szentírás és nem a két évezredes következetes pápai tanítás.

Az is probléma, hogy az emberi méltóságról alkotott felfogásának védelmében a nyilatkozat többek között a Teremtés könyvéből, a Kivonulás könyvéből, a Második törvénykönyvből, és a Római levélből vett szentírási szakaszokra hivatkozik.  De eme négy könyv mind tartalmazza a halálbüntetés kifejezett támogatását!   Ezért az emberi méltóságról alkotott felfogásuk nyilvánvalóan nem azonos a Nyilatkozatéval. 

Talán a Nyilatkozat védelmezője mondhatná, hogy ezek a szentírási szövegek tévedtek a halálbüntetés konkrét témájában.  Ezzel az egyik probléma az, hogy az Egyház szerint a Szentírás nem taníthat tévedést hit vagy erkölcs kérdésében.  Tehát ez a próbálkozás a probléma megkerülésére heterodox lenne.  A másik probléma azonban az, hogy ez a lépés aláásná magában a Nyilatkozatban szereplő szentírási szövegek alkalmazását.  Hiszen ha a Teremtés könyve, a Kivonulás könyve, a Mózes második könyve és a Római levél téved egy olyan súlyos dologgal kapcsolatban, mint a halálbüntetés, akkor miért kellene azt hinnünk, hogy igazuk van bármi mással vonatkozásában, például az emberi méltósággal kapcsolatban?

Ezen a ponton a Nyilatkozat védelmezője állíthatná, hogy félreértjük ezeket a szentírási szakaszokat, ha azt gondoljuk, hogy azok a halálbüntetést támogatják.  Ezzel azonban az a gond, hogy már önmagában is ostobaság.  Zsidó és keresztény teológusok egyaránt évezredek óta következetesen úgy értelmezik az Ószövetséget, hogy az szentesíti a halálbüntetést, és az Egyház mindig is úgy értelmezte mind az ószövetségi, mind a római levél szövegét, hogy az szentesíti azt.  Úgy tenni, mintha csak most értenénk meg őket végre pontosan, ellenkezik a józan ésszel (és teljesen valószínűtlen érveken alapul, ahogy Bessette és én megmutatjuk könyvünkben). De ellentmond annak is, amit az Egyház a saját szentírásértelmezéséről mondott. Az Egyház azt állítja, hogy a Szentírás értelmezésének kérdéseiben senki sem mondhat ellent az atyák egyhangú véleményének vagy az Egyház évezredek óta fennálló következetes felfogásának.  Az atyák és az Egyház következetes hagyománya pedig azt vallja, hogy a Szentírás azt tanítja, hogy a halálbüntetés bizonyos körülmények között jogszerű lehet.  (Erről a témáról is bővebben lásd a könyvet.)

Végtelen méltóság?

De még ha mindezt félretesszük is, az emberi lényeknek “végtelen méltóságot” tulajdonítani rendkívül problematikus.  Ha szigorúan vesszük, nyilvánvaló, hogy csak Istenről mondható el, hogy végtelen méltósággal rendelkezik.   A dignitas “értéket”, ” értékességet”, “érdemet”, “kiválóságot”, “becsületet” közvetít.  Próbáljuk meg a “méltóság” szót ezekkel a szavakkal helyettesíteni a “végtelen méltóság” kifejezésben, és kérdezzük meg, hogy az eredmény alkalmazható-e az emberekre.  Van-e az emberi lényeknek “végtelen érdeme”, “végtelen kiválósága”, “végtelen értékessége”?  Már maga a gondolat is istenkáromlásnak tűnik.  Csak Isten rendelkezhet mindezekkel.

Vagy gondoljunk azokra a tulajdonságokra, amelyek különleges méltóságot kölcsönöznek az embereknek, mint például a tekintély, a jóság vagy a bölcsesség, ahol minél tökéletesebben nyilvánulnak meg ezek a tulajdonságok, annál nagyobb a méltóságuk.  Lehet-e azt mondani, hogy az emberek rendelkeznek “végtelen tekintéllyel”, “végtelen jósággal” vagy “végtelen bölcsességgel”?  Nyilvánvalóan nem, és nyilvánvalóan csak Istennek lehet ezeket a dolgokat tulajdonítani.  Hogyan lehetne tehát az emberi lényeknek végtelen méltóságuk?

Aquinói számos lényeges megállapítást tesz.  Elmondja, hogy “az osztó igazságosság egyenlősége abban áll, hogy a különböző dolgokat a különböző személyeknek személyes méltóságuk arányában osztjuk ki” (Summa Theologiae II-II.63.1).   Ez természetesen azt jelenti, hogy egyes embereknek több méltóságuk van, mint másoknak.  Hogyan lehetne tehát minden embernek végtelen méltósága (ami azt jelentené, hogy egyiknek sincs több, mint a másiknak)?  Azt is mondja, hogy “a bűnnel az ember eltávolodik az értelem rendjétől, és következésképpen eltávolodik emberi méltóságától” (Summa Theologiae II-II.64.2).  De ha egy ember elveszítheti méltóságát, akkor hogyan lehet minden embernek végtelen méltósága?

Egyesek azt mondják, hogy amiről Aquinói az ilyen szakaszokban beszél, az csak szerzett méltóság, nem pedig ontológiai méltóság – vagyis olyan méltóság, amely azt tükrözi, amit teszünk, vagy valamilyen különleges státuszt, amelyhez véletlenül jutunk (és amely változhat), nem pedig olyan méltóság, amely azt tükrözi, amik természetünknél fogva vagyunk.  De ez nem fog működni más dolgok értelmezéseként, amiket Aquinói mond.  Például megjegyzi, hogy “az isteni természet méltósága minden más méltóságot felülmúl” (Summa Theologiae I.29.3).  Nyilvánvaló, hogy itt Isten ontológiai méltóságáról beszél.  És természetesen Istennek végtelen méltósága van, ha valaminek van.  Ha tehát az ő ontológiai méltósága felülmúlja a miénket, hogyan lehetne nekünk végtelen ontológiai méltóságunk?

Aquinói azt is írja:

“Egy dolog számára nagyobb méltóság, ha valami nála méltóságteljesebb dologban létezik, mintha önmagában létezne.  És éppen ezért az emberi természet Krisztusban méltóságteljesebb, mint bennünk, mivel bennünk saját személyiséggel rendelkezik abban az értelemben, hogy saját jogán létezik, míg Krisztusban az Ige személyében létezik.” (Summa Theologiae III.2.2)

Ha pedig az emberi természet méltósága megnövekszik azáltal, hogy a megtestesülésben Krisztussal egyesül, hogyan lehetne már természeténél fogva végtelen?  Aztán ott van az a tény, hogy Aquinói kifejezetten tagadja, hogy az emberi méltóság végtelen lenne:

“De egyetlen egyszerű ember sem rendelkezik azzal a végtelen méltósággal, amely ahhoz szükséges, hogy igazságosan elégítse ki az Isten ellen elkövetett bűntettet. Ezért kellett lennie egy végtelen méltóságú embernek, aki aláveti magát a büntetésnek mindenkiért, hogy teljes mértékben elégtételt vegyen az egész világ bűneiért.  Ezért Isten egyszülött Igéje, az igaz Isten és Isten Fia emberi természetet vett fel, és abban akarta elszenvedni a halált, hogy megtisztítsa a bűn által eladósodott egész emberi nemet.” (De Rationibis Fidei, 7. fejezet).

Természetesen Aquinói azt is megengedi, hogy bizonyos értelemben bizonyos, Istentől eltérő dolgok is rendelkezhetnek végtelen méltósággal, amikor azt írja:

“Abból, hogy a) Krisztus emberi természete egyesült Istennel, és hogy b) a teremtett boldogság Isten élvezete, és hogy c) a Boldogságos Szűz Isten anyja, következik, hogy bizonyos végtelen méltósággal rendelkeznek, amely abból a végtelen jóságból ered, amely Isten.” (Summa Theologiae I.25.6.,)

Megjegyzendő azonban, hogy a szóban forgó végtelen méltóság Isten végtelen méltóságához való bizonyos különleges viszonyból ered – amely magában foglalja a megtestesülést, a boldogságos színelátást, illetve Mária isteni anyaságát -, és nem az emberi természetből, mint olyanból.

Ugyancsak relevánsak Aquinói megjegyzései a végtelenség témájáról.  Azt mondja, hogy “Istenen kívül semmi sem lehet végtelen”, mert “a teremtett dolog természetével ellentétes, hogy abszolút végtelen legyen”, így “nem tud semmit sem abszolút végtelenné tenni” (Summa Theologiae I.7.2).  Hogyan lehetne tehát az ember természeténél fogva végtelen méltóságú?

Egyesek talán azzal válaszolnának, hogy Aquinói nem tévedhetetlen, de ezzel érvelve nem értenék meg a lényeget.  Hiszen nem csupán arról van szó, hogy Aquinói teológiájának óriási tekintélye van a katolicizmuson belül (bár ez is fennáll, és ez itt aligha érdektelen).  Hanem arról van szó, hogy ő magából a katolikus tanításból olyan pontokat emel ki a méltóság természetéről, az emberi lények természetéről és Isten természetéről, amelyek rendkívül problematikussá teszik, hogy az emberi lényekről úgy beszéljünk, mint amelyek “végtelen méltósággal” rendelkeznek.  Nem elegendő csak annyit mondani, hogy téved. 

A nyilatkozat védelmezője tartozik nekünk egy érvvel, amely megmutatja, hogy (Aquinói Szent Tamás) téved, vagy bebizonyítja, hogy a “végtelen méltóságról” szóló beszéd összeegyeztethető azzal, amit ő mond.

(…)

Költői túlzás?

A legjobb érv, amelyet egyesek a Nyilatkozat mellett hoztak fel, hogy a “végtelen méltóság” kifejezés pusztán költői túlzás.  De ,habár ez a legjobb érv, ettől még nem lesz jó védelem.  Először is, a tanítóhivatali dokumentumoknak pontosan kell használniuk a kifejezéseket.  Ez különösen igaz egy olyan dokumentumra, amely a DDF-től származik, amelynek éppen az a feladata, hogy tisztázza a tanítással kapcsolatos kérdéseket.  Egyszerűen botrányos, hogy egy tanbeli kérdés tisztázására szánt dokumentum – különösen egy olyan, amelyről azt mondják, hogy évek óta készül – egy kulcsfontosságú teológiai kifejezést lazán és potenciálisan nagyon félrevezető módon használ (és még a dokumentum címében is külön hangsúlyt fektet erre a laza jelentésre).

Másodszor azonban az a gondolat, hogy a kifejezést pusztán túlzásnak szánták, egyszerűen nem természetes olvasata a Nyilatkozatnak.  Hiszen nem csupán arról van szó, hogy magára a kifejezésre különös hangsúlyt fektetnek, hanem az is, hogy különös hangsúlyt kapnak a kifejezés radikális következményei.  Azt mondják nekünk, hogy éppen azért, mert az emberi méltóság “végtelen”, a Nyilatkozat által állított erkölcsi következtetések “minden körülményen túl”, “minden körülmények között”, “a körülményektől függetlenül” stb. érvényesek.  Ha nem vesszük komolyan a “végtelen” részt, akkor elveszítjük az alapját annak, hogy komolyan vegyük a “minden körülményen túl” részeket.  Ezek kéz a kézben járnak.  Ezért a “túlzó” olvasat egyszerűen aláássa a dokumentum egész lényegét.

Az, hogy az ember “végtelen méltóságának” ilyen szélsőséges megfogalmazása most arra késztette a pápát, hogy abszolút módon elítélje a halálbüntetést – és ezzel ellentmondjon a Szentírásnak és minden korábbi pápai tanításnak a témában -, jól mutatja, milyen súlyos következményei vannak a teológiai nyelv pontatlan használatának.  És lehet, hogy ez még nem is a vége.  Amikor a nyilatkozatról tartott sajtótájékoztatón arról kérdezték, hogy az ember “végtelen méltósága” milyen következményekkel jár a pokolról szóló tanításra nézve, Fernández bíboros nem tagadta meg a tanítást.  De azt is mondta: “‘Azzal a sok korlátozással, amellyel szabadságunk valóban rendelkezik, nem lehet, hogy a pokol üres? Ezt a kérdést teszi fel néha Ferenc pápa“.  Arra a kérdésre, hogy a Katekizmus tanítása szerint a homoszexuális vágy “eredendően rendellenes”, a bíboros azt mondta: “Ez egy nagyon erős kifejezés, és nagyon sok magyarázatra szorul.  Talán találhatnánk egy olyan kifejezést, amely még világosabb, hogy érthetőbb legyen, mire gondolunk… De az igaz, hogy a megfogalmazásra találhatnánk más, alkalmasabb szavakat”.  Amikor az egyházi emberek különös hangsúlyt fektetnek arra a gondolatra, hogy az emberi méltóság végtelen, a hagyományos katolikus tanítás széles skáláját kell felpuhítaniuk, vagy valamilyen módot találniuk arra, hogy megkerüljék.

Az emberi méltóságról szóló magasröptű retorika mindenesetre mindig is különösen alkalmas volt a visszaélésekre.  Ahogy Allan Bloom egyszer írta, “maga az emberi méltóság kifejezés már akkor is blaszfémikusan hangzott, amikor Pico della Mirandola a tizenötödik században megalkotta” (The Closing of the American Mind, 180. o.).  Hasonlóképpen Jacques Barzun rámutatott, hogy “[Pico] méltóság kifejezését természetesen úgy is lehet értelmezni, mint az evangélium alázatra való felhívásának semmibe vételét és a bűn valóságának tagadását.  A humanizmust ennek megfelelően azzal vádolják, hogy megfordítja az ember és Isten közötti kapcsolatot” (From Dawn to Decadence, 60. o.).

Egyes történészek ezt méltánytalannak ítélnék Picóval szemben, de a megállapításom nem róla szól.  Inkább arról, hogy a modern ember általában véve, a reneszánsztól kezdve, egyre inkább megrészegült saját méltóságának eszméjétől – és ennek megfelelően egyre kevésbé vette tudomásul, hogy a bűnben nem az a legsúlyosabb, hogy meggyaláz bennünket, hanem az, hogy Istent sérti.  Erre, és nem a saját méltóságukra kell leginkább emlékeztetni a modern embereket.  Ezért, bár nem helytelen az emberi méltóságról beszélni, óvatosnak kell lenni, és mindig az isteni méltóságra kell helyezni a hangsúlyt, nem pedig a mi méltóságunkra.  Azt állítom, hogy az utóbbi elé egy olyan kifejezést biggyesztve, mint a “végtelen”, ennek éppen az ellenkezőjét érjük el.

És azt állítom, hogy az emberi méltóságról szóló retorika mostanra túl messzire ment, és ennek biztos jele az, hogy az Egyház legfelsőbb hatóságait arra késztette, hogy ellentmondjanak magának Isten tanításának a halálbüntetés témájában.  Ilyen tévedés akkor lehetséges, ha a pápák nem ex cathedra beszélnek.  De ez rendkívül ritka, és mindig súlyosan botrányos.

Forrás